– Van egy közmondás a császár útjáról: ha az ember szíve nem üres, nem tudja elfogadni az őszinte tanácsot. Ez azt jelenti, hogy a császárnak ne legyenek személyes nézetei, kövesse a lojális miniszterek tanácsait, és járja az uralkodók útját a dolgok rendje szerint.

Az Utat gyakorló zen-szerzetes hozzáállásának is ilyennek kell lennie. Ha csak kismértékben is ragaszkodsz saját nézeteidhez, tanítóid szavai nem fognak eljutni a füledig. Ha nem figyelsz tanítód szavaira, nem tudod megragadni a tanítód Dharmáját. Ne csak a Dharmával kapcsolatos különféle nézeteket felejtsd el, hanem a világi ügyeket, az éhséget és a hideget is. Amikor teljesen megtisztult testtel és tudattal figyelsz, képes leszel bensőséges módon hallani. Amikor ezzel a hozzáállással figyelsz, képes leszel megvilágítani az igazságot, és megválaszolni a kérdésedet. Az Út igaz megvalósítása nem más, mint hogy félredobod a tested és a tudatod, s egyenesen követed a tanítódat. Ha fenntartod ezt a hozzáállást, az Út igaz embere leszel. Ez az első számú titok.

Egész életünkben az ego-én állt törekvéseink középpontjában, ezért mérhetetlenül sok érzelmet fektettünk bele. Az ego egyszerre a küzdelem forrása és tárgya, és sűrűn áthatják az érzelmek, valamint az emberi érzések, kudarcok, nyereségek és veszteségek, győzelmek és szerencsétlenségek. Megszállottjaivá válunk, és beleszeretünk ebbe az entitásba, szerepeibe és hányattatásaiba. Pusztán befektetésünk mértéke miatt is túl értékesnek tűnik ez az én ahhoz, hogy lemondjunk róla. A bensőséges ismeretség évei a remények, az elvárások és az álmok mind hozzákötnek. Összekapcsolódunk ezzel az énnel”, amelyről azt gondoljuk, hogy az élet tapasztalatának központi eleme.

Amellett, hogy egy életen át rengeteget fektetünk vélt énünkbe, a jövő láthatárán feltűnik a halál rémalakja. Hitetlenkedve fogadjuk a szörnyű hírt, hogy ez az „én” tulajdonképpen elmúlásra van ítélve. Az „én” végét jelentőhalál kilátása igazságtalannak, képtelenségnek, valótlannak és sorscsapásnak tűnik. Egyszerre dühítő és félelmetes. A létezés folytán az életben átélt öszszes érzelmet újraéljük ekkor, de ezúttal magával a halállal kapcsolatban.

A figyelem kiindulópontjául szolgáló ego-én feladása megkívánja minden effajta kötődés és hiúság elhagyását, s így végül szemtől szemben találjuk magunkat az ego felügyeletének eredeti szerepével, ami a fennmaradás és a túlélés biztosítása.

Az ego tehát ragaszkodik minden tulajdonságához, mert azok alapvető célja fennmaradásának biztosítása  „indokolja”, hogy megszállottan nyereségre, győzelemre, tanulásra, szövetségkötésre és a javak, adatok és ismeretek felhalmozására törekedjen. Az egónak számtalan terve van túlélési esélyeinek javítására. Ezek némelyike szembetűnő, nyilvánvaló, míg mások alig észrevehetők, rejtettek.

Az átlagember számára mindez természetesen ijesztő és sajnálatos. Azoknak viszont, akik a spirituális munkában magasabb szintre jutottak, egyértelmű, hogy mi ebben az örvendetes. Az egoénnek igazából egyáltalán nemkell meghalnia. Az élet nem ér véget. Nem szűnünk meg létezni, és korántsem vár rettenetes, fenyegető sors ránk, amely véget vet az életnek. Ez azegész történet kitaláció, mint maga az ego. Még csak nem is kell elpusztítani az egót, vagy munkálkodni rajta. Mindössze azt az egyszerű feladatot kell végrehajtani, hogy ne tekintsük valódi énünknek.

Az azonosulás feladása után valójában ugyanúgy járunk-kelünk és beszélünk, eszünk és nevetünk, csupán annyi változik, hogy a testhez hasonlóan nem „én” vagy „ez”, hanem „az” cselekszi mindezt.

Ezután már csak annyi a teendő, hogy lemondunk a birtoklás, az értelmi szerzőség képzetéről, és a téveszméről, miszerint mi gondoltuk ki és alkottuk meg ezt az ént, és felismerjük, hogy pusztán egy tévedés eredménye. Nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon is természetes és elkerülhetetlen tévedés. Mindenki elköveti ezt a hibát, és csak kevesen fedezik fel, és hajlandók vagy képesek kijavítani.

Az ego folytonosságának és hatalmának alapvető eleme, hogy magáénak vallja a személyes tapasztalatokat. Az „én gondolom” életünk minden jellemzőjének feltételezett okaként villámgyorsan közbeékeli magát. Ezt nem könnyű észrevenni, csak nagyfokú figyelemösszpontosítással van rá esély, miközben a gondolatfolyam eredetéről elmélkedünk.

Körülbelül egy tízezred másodperc telik el, mielőtt az ego egy belül érzékelt történést magának tulajdonít. Amint felfedezzük ezt a hézagot, az ego elveszti uralmát. Egyértelmű lesz, hogy tanúi vagyunk a jelenségeknek, nem pedig okozói vagy előidézői. Ezt követően inkább tanúi vagyunk az énnek, és nem tanúként vagy azonosulunk vele. Érdekes dolog a nyomon követés képessége és működése. Az ego tulajdonképpen a valóság és az elme közé helyezi magát. Feladata egy hifiberendezés tape monitor erősítőfokozatához hasonlít, amely a másodperc töredékével korábban rögzített műsort játssza vissza. Ezért a hétköznapi élettapasztalatai az ego által rögzített dolgok azonnali visszajátszásai. E rövid pillanat alatt az ego korábbi programozásának megfelelően szerkeszti át a bejövő anyagot. A torzítás ezáltal „beépített”, és önmagától bekövetkezik.

Ez a szűrő elhomályosítja a valóságot, és elrejti a tudat elől. Az első dolgok egyike, ami az ego meghaladásakor észlelhető, az a semmihez sem hasonlítható átalakulás, ahogyan az élet egésze szikrázó elevenséggé változik. Megtapasztaljuk a valóságot, mielőtt eltorzulna, tompává válna, és az előfeltevések átírnák. Aki először tapasztalja meg az igazi mivoltában megjelenő valóságot, teljesen a hatása alá kerül. Mielőtt a hamis én tévképzete szertefoszlana, utolsó másodperceiben egy futó pillanatra megjelenik előtte a Valóság, amely minden képzeletét felülmúlja. Az ego érzékelő rendszerének eltűnésével csodás tündöklés ragyog fel. Akkor, arra a rövid pillanatra megjelenik a tényleges halál érzése, ahogy az ego szerkezete semmivé foszlik a meggyőződéssel együtt, hogy egyedül az volt valóságos.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az ego szembeállítások gyűjteménye, amelyeket a hiúság és a félelem tart össze. Feltétlen alázattal oldható fel, amely aláássa burjánzását.

Núrí Bej egy megfontolt és tiszteletre méltó albán úr volt, aki egy nála sokkal fiatalabb nőt vett feleségül. Egy este, amikor a szokásosnál korábban ért haza, egyik hűséges szolgája odament hozzá, és így szólt:

– Úrnőnk gyanúsan viselkedik. A lakosztályában tartózkodik, egy hatalmas láda mellett, amely egykor az ön nagyanyjáé volt, és elég nagy ahhoz, hogy egy ember elrejtőzzék benne.

– Úgy tudom, mindössze néhány régi hímzés van benne, semmi több.

– Nos, azt hiszem, most sokkal többet rejt a tartalma. Asszonyod azonban nem engedi legöregebb szolgálódnak, hogy beletekintsen.

Núrí a felesége szobájába ment: asszonya kétségbeesetten ült az óriási faláda mellett.

– Megmutatnád nekem, mi van a ládában?

– Egy szolga gyanakvása miatt, vagy azért, mert nem bízol bennem?

– Nem lenne könnyebb, ha egyszerűen kinyitnád, anélkül hogy hátsó szándékokat firtatnál? – kérdezte Núrí.

– Nem hinném, hogy lehetséges.

– Zárva van?

– Igen.

– Hol van a kulcs?

Az asszony felmutatta.

– Bocsásd el a szolgálót, és átadom neked.

A férfi teljesítette a kérést. Az asszony átadta neki a kulcsot, ő maga pedig visszavonult, szemmel láthatóan feldúlt lelkiállapotban.

Núrí Bej sokáig gondolkodott. Végül magához hívatott a birtokáról négy kertészt, akik az éjszaka közepén az uradalom egyik távoli sarkába cipelték a ládát, és anélkül, hogy kinyitották volna, elásták a föld mélyére.

Soha többé nem került szóba a dolog.

Kommentár

E megindító történet – amelynek nyilvánvaló tanulsága mellett újra és újra a belső jelentését hangsúlyozzák – igen elterjedt a vándorló dervisek (Qalandarijja) körében, akiknek védőszentje a tizenharmadik században élt Andalúziai Júszuf volt.

A vándorló dervisek korábban igen nagy számban éltek Törökországban. E történetük hosszabb formában még angol nyelvterületre is eljutott E. G. Dwight Stambul Nights (Isztambuli éjszakák) című könyve révén, amely 1916-ban, majd 1922-ben jelent meg az Egyesült Államokban.

Erősíts meg mennyei hatalmaddal,
hogy legyőzhessem földi gyengéimet
és fölemelhessem tehozzád a lelkem!

Szabadítsd meg érzékeimet mindentől,
ami földi reájuk tapad,
és tisztítsd meg embertermészetem,
hogy a Te műved méltó
lehessen Tehozzád!

Önts bizodalmat a lelkembe -
és ne hadd, hogy ítélkezzek
a Te tanácsaid felől -
s még annyira sem,
hogy netán valaha is kételkedjek
a Te mindenhatóságodban,
bölcsességedben és könyörületességedben!

(gróf Széchenyi István)

Egy napon egy szú­fínak öltözött ember az úton bandukolva összetalálkozott egy kutyával, és a botjával kegyetlenül megverte az állatot. A kutya a fájdalomtól vonítva a nagy bölcshöz, Abu Sza‘ídhoz rohant. A lába elé vetette magát, és sérült mancsát föltartva, igazságot követelt magának a szú­fí ellenében, aki oly kegyetlenül elbánt vele.

A bölcs mindkettőjüket maga elé hívatta. A szú­fínak ezt mondta:

– Ó, te meggondolatlan! Hogy voltál képes így bánni egy ostoba állattal? Lám csak, mit tettél!

A szú­fí így felelt:

– Messze nem az én hibámból történt a dolog, hanem a kutya miatt. Puszta szeszélyből nem ütöttem volna meg, csakhogy összepiszkította a ruhámat.

Ám a kutya továbbra is fenntartotta a panaszát.

Ekkor a páratlan bölcs a kutyához fordult:

– Ne várj a Végső Igazságtételre, engedd meg, hogy kárpótoljalak valamivel a fájdalmadért.

A kutya így szólt:

– Csodás és bölcs öreg! Amikor megláttam ezt a szú­fínak öltözött embert, arra következtettem, hogy soha nem lenne képes bántani engem. Ha egy közönséges ruhákba bújt emberrel találkozom, természetesen nagy ívben elkerültem volna. A valódi tévedésem az volt, hogy úgy ítéltem meg: biztonságot jelent, ha valaki kívülről az igazság emberének látszik. Ha meg kívánod őt büntetni, vedd el tőle a kiválasztottak ruháját. Foszd meg a helyes úton járók öltözékétől…

Maga a kutya már elért egy bizonyos rangot az Úton. Tévedés azt gondolni, hogy egy ember biztosan jobb nála.

Kommentár

A „kondicionálást”, amelyet itt a dervis ruhája jelképez, gyakran félreértik a különböző ezoterikus és vallásos tanokat követő emberek, amikor olyasvalaminek tartják, ami a valódi tapasztalattal és értékkel áll kapcsolatban.

E történetet, amely ‘Attár Isteni könyvéből (az Iláhí-námából) származik, gyakran mesélik a Malámijja (a „Feddés Útja”) dervisei körében, és a kilencedik században élt „Tisztító Hamdún”-nak tulajdonítják.

Egyszer Khidr, Mózes tanítója figyelmeztette az emberiséget, hogy egy bizonyos időpontban a világ valamennyi vize eltűnik majd a föld színéről, kivéve, amit megfelelő módon elraktároznak belőle. Ezután minden megújul majd, és más vizek érkeznek, amelyek tébolyodottá teszik az embereket.

Csupán egy ember értette meg a jóslat értelmét. Ez az ember vizet gyűjtött, talált egy biztonságos helyet, ahol elraktározhatta, és várta, hogy megváltozzon a víz.

A megjósolt időpontban a folyók nem folytak tovább, a források kiapadtak, az ember pedig, aki megfogadta a tanácsot, a menedékhelyére húzódott, és attól fogva csak a félretett vízből ivott.

Amikor biztonságot adó menedékéből látta, hogy a vízesések ismét zubogni kezdenek, visszatért a többi emberfia közé. Ám azt tapasztalta, hogy már egészen másféle módon gondolkodtak és beszéltek, mint annak előtte; ugyanakkor nem emlékeztek rá, mi történt, miként arra sem, hogy figyelmeztették őket az eseményekre. Amikor az ember megpróbált beszélni velük, rájött, hogy őrültnek hiszik, és nem megértést, hanem rosszindulatot vagy szánalmat tanúsítanak iránta.

Az ember kezdetben egy kortyot sem ivott az új vízből, inkább mindennap visszatért a rejtekhelyére, hogy saját készleteiből éljen. Végül azonban úgy döntött, iszik az új vízből, mert képtelen volt elviselni a magányt, hogy mindenki mástól különbözően él, viselkedik és gondolkodik. Ivott az új vízből, és olyan lett, mint a többiek. Végül megfeledkezett saját vízraktáráról is, embertársai pedig úgy kezdtek rá tekinteni, mint egy tébolyultra, aki csodálatos módon visszanyerte józan eszét.

Kommentár

A legendák újra és újra Dzún-Núnnak, az Egyiptominak (megh. 860) tulajdonítják ezt a történetet, amelyet sokszor a szabadkőművesség egyik ágával is kapcsolatba hoznak. Tény, hogy Dzún-Nún az egyik legkorábbi alakja volt a malámatí dervisrendnek, amelyről a nyugati tudósok gyakran állítják, hogy megdöbbentő hasonlóságokat mutat a szabadkőműves páholyokkal. Dzún-Nún állítólag megfejtette az egyiptomi hieroglifák jelentését is.

Ez a változat Szajed Szabir ‘Alí-Sáhtól, a csistí rend egyik szentjétől származik, aki 1818-ban halt meg.

– Az Út emberének szellemi hozzáállása valahogy más, mint a közönséges emberé. Egyszer, amikor Eiszai – a Kennin-dzsi néhai apátja – még élt, a templom teljesen kifogyott az élelemből. Akkoriban az egyik támogató meghívta a apátot, és felkínált neki egy vég selymet. Az apát örült, és ő maga cipelte el a templomba, ahelyett hogy valaki mással vitette volna. Odaadta a szolgálatban lévő templomi tisztségviselőnek, s azt mondta neki, hogy abból fizesse ki a másnap reggeli zabkását.

Egy világi ember azonban a következő kéréssel fordult hozzá: „Gyalázatos eset történt velem, és szükségem lenne néhány vég selyemre. Tudnál rajtam segíteni?”

Az apát azonnal visszakérte a selymet a templomi tisztségviselőtől, és odaadta az illetőnek. Erre a tisztségviselő az összes többi szerzetessel együtt roppantul felháborodott. Később az apát így magyarázta tettét: „Azt gondolhatjátok, hogy helytelenül cselekedtem. Én azonban úgy gondolom, hogy a Buddha-út iránti elkötelezettségetek miatt gyűltetek itt össze. Nem számíthat még az sem, ha kifogyunk az élelemből, és éhen halunk. Hasznosabb, ha most rögtön azokon a világi embereken segítünk, akik hiányt szenvednek valamiben.”

Valóban, az Út emberének így kell gondolkodnia.

Fiatal éveimben sok ember akart rávenni, hogy legyek szannjászí. Azt mondtam: „Nem, meg fogok házasodni. Látni fogom a világ kínlódásait és felbolydultságát, és gyakorolni fogok.” Egyszóval, öreg harcos vagyok már. Hat gyermekem van, és mégis gyakorlom a jógát. Nem hagytam fel a másokkal szembeni kötelességeim teljesítésével. Szemtanúként élem az életet, anélkül hogy elmerülnék a tettekben. Talán itt vagyok, talán beszélek, talán segítek más embereknek, de a pillanat törtrésze alatt képes vagyok elkülönülni mindezektől. Ez az, amit a jóga adott nekem. Hálás vagyok ennek a halhatatlan művészetnek, ennek a halhatatlan filozófiának.

A jóga ismeretlen volt, amikor elkezdtem tanítani. Arra kellett kérnem az embereket, hogy ennivalót adjanak a tanításokért cserébe. Néha élelem híján napokig csak vizet ittam, miközben gyakoroltam. Amikor egy kis pénzt összegyűjtöttem, kenyéren és teán éltem, mert az volt a legolcsóbb, amit akkoriban be tudtam szerezni. Mikor megházasodtam, nem tudtam gondoskodni a feleségemről. Szívem mélyén azt éreztem: „Szenvedek, és most a feleségem életébe is szenvedést hoztam.” Egyik tanítványom egy petróleumfőzőt adott, míg egy másik petróleumot hozzá. Mindössze egy főzőedényt vettem, és két tányért. Feleségem megfőzte a rizst, majd kitettem a tányérba, hogy ugyanabban az edényben elkészíthesse a dált. Ilyen volt az életem azokban a kezdeti napokban. Onnan indultam. Lépésről lépésre küzdöttem, hogy valamiképpen gondoskodni tudjak magamról, a feleségemről és a gyermekeimről, s mindeközben felvirágoztassam ezt az olyannyira félreértett témát, a jógát, melyet akkoriban, az 1930-as években még Indiában sem értékeltek.

Az évek során a családi kötelezettségek ellenére sem hagytam abba soha a jóga gyakorlását. Egyetlen egyszerű oka volt ennek, amelyet úgy nevezhetnénk, hogy hála. Az egyetlen dolog, ami felemelt engem arra a szintre, ahol ma vagyok, az ászanák gyakorlása. A harmincas években testgyakorlatokként tanítottam őket, nem tudván, mit kellene és mit nem kellene tanítanom, de mindezt azzal a szilárd elhatározással tettem, hogy feltűnök a világban, és megbecsülést hozok e kevéssé ismert és félreértett művészetnek.

Patandzsalihoz imádkozom, akinek lekötelezettje vagyok, mert felemelt erre a szintre. Ostoba tanuló voltam. Az iskolában még az alapkövetelményeket sem tudtam teljesíteni. Még középiskolai végzettségem sincs. A műveltségem nulla. De e műveletlenségből a jóga elvezetett a legkülönbözőbb emberekhez, és elvezetett a világ felfedezéséhez. Személyes kapcsolataim során tanultam meg angolul. Folytattam a jóga gyakorlását, de az emberek arra ösztönöztek, hogy tanítsak. Akár gyakoroltam, akár tanítottam, a legteljesebb benső figyelmet fenntartva ki tudtam fejezni egy ászana külső szépségét. Ezenfelül semmit nem tudtam.

Nem hanyagoltam el a gyakorlást, de nem hanyagoltam el a családomat sem. Sokunk problémája az ambíció. Úgy akarod végrehajtani az ászanát, ahogyan én, de elfelejted, hogy én több mint ötven éve gyakorlom a jógát, míg te csak a kezdetén vagy. Az ambiciózus vagy türelmetlen hozzáállás betegséghez vezet – testi vagy mentális betegséghez. Ezért kezeld úgy a jógagyakorlást, mint életed egy részét, hagyjál neki helyet hétköznapi tevékenységeid között.

Amint említettem, az önmegvalósításnak van csúcspontja. A végső cél a lélek megpillantása. Ha valaki nem látja a munkája végét, nem képes dolgozni. Elérhetjük a végtelent, de a rendelkezésünkre álló véges eszközökkel kell ezt megtennünk. Minden, amit görcsösen végzünk, csak görcsös eredményt hozhat. Ha csupán görcsösen gyakorolsz, nem várhatod el, hogy képes leszel fenntartani az intelligencia érzékenységét, sem az erőfeszítésnek azt az érettségét, amely szükséges a végső cél eléréséhez. Mindenképpen gyakorolnod kell bizonyos fegyelmet, hogy fenntartsd ezt a kreatív érzékenységet. Ahelyett, hogy akkor gyakorolnál, amikor éppen kedved van hozzá, jobb mindennap rendszeresen gyakorolni, hogy az elért eredmények minőségét fenntartsd. Ha rendszertelenül gyakorolsz, akkor is lesznek eredmények, de nem ugyanolyan minőségűek.

Ha megteremtetted a rendszeres gyakorlás kereteit a mindennapi életedben, akkor már az isteni erőre hagyhatod, hogy a maga idejében cselekedjen. Ha isteni áldás ér, tapasztald meg, és folytasd tovább a munkát. Ha az isteni áldás nem jön el ma, akkor talán majd eljön húsz év múlva. De még ha sosem jönne el, akkor is folytasd a munkát – legalább egészséget és boldogságot érsz el, s ha egészségben és boldogságban van részed, az már önmagában isteni áldás.

Ne táplálj magadban olyan gondolatokat, hogy neked valami különlegeset kellene mutatnod az embereknek. Ha ma egy magot ültetsz a földbe, és azt mondod: „tíz nap múlva gyümölcsöket akarok”, vajon sikerülni fog-e? A gyümölcs természetes módon jelenik meg, igaz? Ha a fa készen áll a gyümölcstermésre, akkor teremni fog. Még ha követeled, hogy „akarom, akarom!”, akkor sem érik meg hamarabb. Természetesen kell megtörténnie, nem mesterségesen. Tehát csak dolgozz, és hagyd, hogy jöjjön vagy ne jöjjön, de folytasd a gyakorlást. Akkor, még ha családod és családi kötelezettségeid vannak is, nincs probléma.

Ha szannjászí volnék, akkor talán azt javasolnám, hogy ti is mindannyian legyetek szannjászík, és mondjatok le a családi életről a spirituális ösvény kedvéért. Egy szannjászí nem ismeri egy családfenntartó életét, ezért könnyen tanácsolhatja, hogy „Hagyd el a családodat, válj el, és gyere velem!” Manapság sok olyan ember van, aki a jógával kapcsolatba kerülve elhanyagolja a gyermekeivel, a feleségével vagy a férjével szembeni kötelességét. Ez azonban nem a jógi hozzáállása, hanem a fanatikusé. Az ősi India jógijai családfenntartók voltak, és családfenntartó tevékenységeik közepette, családdal és gyermekekkel körülvéve érték el a jóga tetőpontját. Családos emberként azt mondom: „Miért kellene feladnod családi kötelezettségeidet?” Ismerd fel saját korlátaidat! A jóga azt tanítja, hogy először ismerd meg a határaidat, és azokból kiindulva építkezz. Akkor még ha tíz vagy tizenöt gyermeked van is, az sem lehet akadály a spirituális fejlődésed előtt.